6. A francia realista regény. Stendhal élete és munkássága. A realizmus és a romantika keveredése művészetében.

 

A 19. században született meg. Leghíresebb képviselői: Balzac (Goriot apó), Stendhal (Vörös és Fekete),  Flaubert (Bovaryné)

A regény fő témája a korabeli francia társadalom hibáinak bemutatása:

·        Az emberek karrieristák lettek

·        A társadalom mozgatórugója a pénz

·        Nagyzási hóbort (az emberek többnek akarnak látszani)

·        Tömegek példaképe Napóleon

·        Az erkölcsös, erényes emberek nem tudtak boldogulni

Stendhal élete

Stendhalt (e. sztendál, eredeti neve Henri Beyle; 1783–1842) a francia realizmus egyik első alakjaként tartja számon az irodalomtörténeti hagyomány, bár művészetének, stílusának újabb meghatározása – kritikai romantika – azt is jelzi, hogy műveiben megjelenik egyfajta kettősség, a romantika és a realizmus keveredése. Grenoble-ban született jómódú polgárcsaládban. Szülei mély vallásossága, apja royalista nézetei lázadóvá tették. Szülővárosát is szűknek érezte, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy Párizsba, majd külföldre juthasson. Fiatal korában nemcsak az irodalomban, hanem a matematika terén is sikereket ért el, e természettudomány mindig kedvelt maradt számára. Híve volt a forradalom eszméinek, a napóleoni háborúk idején részt vett az orosz hadjáratban, a Bourbon-restauráció alatt újságíróként tevékenykedett, és hosszabb időszakokat töltött az általa „szenvedélyek és művészetek hazájának” aposztrofált Itáliában. Bonapartista volt, de sosem bocsátotta meg Napóleonnak, hogy császárrá koronáztatta magát. Úgy érezte, hogy ezáltal legnagyobb eszméjét, szabadságeszményét csúfolta meg. Napó leonban az erényességet, erélyt és a megalkuvást nem ismerő sikerre való törekvést becsülte, sőt saját életét is ez jellemezte, miként regényhőseinek is ezek a legjellegzetesebb tulajdonságai. Stendhal élete nem mentes a különcségektől sem: Itália-imádata, a zene iránti rajongása mellett legendássá váltak kicsapongásai, szerelmi kalandjai. Állandó rejtőzködése (különböző álneveken írt) is megközelíthetetlenné tették személyiségét. Maga úgy gondolta, hogy műveit a kortárs közönség nem érti, majd csak ötven-száz évvel később jut el odáig, hogy ne csak olvassa, hanem meg is értse alkotásainak üzenetét. A korabeli francia társadalomról lesújtó véleménye volt. Gyűlölte a társadalomban eluralkodott kicsinyességet, pénzsóvárságot, sznobizmust. A születőben lévő polgári rendszernek elsősorban a hibáit, az ellentmondásait látta és akarta láttatni: vallott materializmusa, racionalizmusa ahhoz a következtetéshez vezették, hogy ebben a társadalomban nem lehet tartalmas életet élni, a tehetség szükségszerűen elsikkad, a kiemelkedő egyéniségek elszürkülnek.

Stendhal stílusa és művei

Stílusa:Írásművészetében semleges, szenvedélytelen stílus kialakítására törekedett; saját bevallása szerint mielőtt belefogott az írásba, Napóleon törvénykönyvét(Code Civil) olvasta, hogy a törvények száraz és tömör tisztasága visszafogja a stílusbeli képmutatástól.

Művei: Első írásai művészéletrajzok (Haydn, Mozart és Metastasio élete,1814; Rossini élete és kora,1824), Itália festészetéről és Itáliáról szóló tanulmányok, történetek (Az itáliai festészet története,1817; Római séták, Vanina Vanini, 1829). Irodalomelméleti szempontból fontosak „folytatásos” tanulmányai: Racine és Shakespeare, Racine és Shakespeare II., 1823, 1825).

Művészetében keverednek a romantika és a realizmus stíluselemei, de míg egyes regényeiben, novelláiban a romantikus elemek, motívumok kerülnek túlsúlyba, más műveire inkább a realizmus stílusjegyei jellemzőbbek. Ez alapján regényeit két csoportra oszthatjuk: romantikus (pl. A pármai kolostor, 1839), illetve realista művekre (pl. Vörös és fekete, 1830).

Fontosabb munkái még naplói, életrajzi művei (pl. Henri Brulard élete,1835–36, Egoista emlékezések),A szerelemrőlcímű tanulmánya (1822), valamint a Vörös és fehér(1835 k.) és a Lamielcímű nem teljesen befejezett regények.