12. A határozószó fogalma. A határozószók osztályozásának szempontjai. Készítse el a határozószó fogalmának magyarázatát!

A határozószó olyan alapszófajú szó, amely mondatrészként mindig határozó, alig toldalékolható, s objektív körülményfogalmat (a cselekvés helyét, idejét, módját, esetleg a cselekvő állapotát, ill. valamely minőség fokát) jelöl.

A határozószókat több szempontból osztályozzák:

1) a viszonyított fogalom határozottsága (azaz jelentésük) szerint; (határozott fogalmi tartalmú határozószók (alant, alul); névmási határozószók (itt, ott); személyragos határozószók (nekem, tőled)).

2) a határozói körülmény típusa szerint; (helyhatározószók, időhatározó-szók, számhatározószók, fokhatározószók, állapothatározó-szók, módhatározószók, eredményhatározó-szók, Tekintethatározó-szók).

3) morfológiai tagoltságuk alapján;

4) a határozószók mondatrészi szerepe szerint (A határozószók mondatbeli szerepe szerinti osztályozás aszerint történik, hogy milyen szerepet tölt be az adott határozószó mondatrészként).

13. Az igenevek fogalma, általános jellemzése, fajai, morfológiai tulajdonságaik, mondatbeli szerepük. Készítse el az igenevek fogalmának és fajainak magyarázatát!

Az igenév képzett származékszó, mely átmenetet képez alapszava, az ige és a főnév (ez a főnévi igenév), vagy a melléknév (ez a melléknévi igenév), vagy a határozószó (ez a határozói igenév) között. Az igenevek tehát alapszófajú szavak, melyek mintegy átmenetet képeznek az ige és a nem igei alapszófajok között. Az igenevek között három csoportot különböztetünk meg: a) főnévi igenév: futni, látni, élni; b) melléknévi igenév: alvó, széttárt, elolvasandó; c) határozó igenév: futva, nézve, látván. Mindegyik igenevet speciális, ún. igenévképzővel alkotjuk. Kötelező részük tehát az igető és a hozzá kapcsolódó speciális igenévképző. Mindegyik igenévnek megvannak a maga saját képzői. Mindegyik igenévképző szófajkötő elem. Az igenevek egyszerre hordoznak igei és nem igei tulajdonságokat, melyek azonban elválaszthatatlanul jelennek meg. Cselekvést, történést, állapotot fejeznek ki, mint az igék, ám: a) a főnévi igenév az igei jelentést elvont fogalomként fejezi ki; b) a melléknévi igenév a cselekvést, történést tulajdonságként fejezi ki; c) a határozói igenév a cselekvés, történés körülményeit határozza meg. Az igenevek közül a főnévi igenév nem szófajváltó. A melléknévi és határozói igenév ellenben gyakran vált szófajt, aminek leggyakrabban az az oka, hogy az igei jelentéstartalom megszűnik. A melléknévi igenév gyakran válik melléknévvé: kiváló, főnévvé: olvasó, futó, sült. A határozói igenévből kötőszó, módosítószó, névutó válhat: illetve, nyilván, múlva.

14. A viszonyszók fogalma. A viszonyszók a morfológiai természetű, ill. a nem morfológiai természetű szerkezetekben. A mondatrészteremtő viszonyszók (kopulák): az összetett állítmány segédigéi, az összetett mondatrészek segédigenevei, a volta, való segédszók. A szóalakteremtő viszonyszók: az igei paradigma segédszavai (volna, fog). A tetszik, talál, szokott segédigék; a funkcióigék. Készítsen begyakorló feladatokat a témához!

Viszonyszók: 1. Segédige 2. Segédigenév (kopula) 3. Névutó 4. Névutómelléknév 5. Igekötő 6. Kötőszó 7. Partikula 8. Névelő 9. Tagadószó. Önállóan nem mondatrészek, nem bővíthetők. Általában nem toldalékolhatók. Jelentésük vagy viszonyjelentés, vagy kommunikációs-pragmatikai jelentés. A viszonyszók megjelenhetnek: a) morfológiai természetű szerkezetekben, ill. b) nem morfológiai természetű szerkezetekben. Morfológiai természetű szerkezeteken azt értjük, hogy a viszonyszó valamely alapszófajú szóval analitikus szerkesztésmódú szóalakot alkot, amely szó értékű, azaz morfológiailag egyetlen egység bár formailag több szóból áll. Ilyen pl. a jövő idejű igelak, ahol a fog segédige (várni fog). Nem morfológiai természetű szerkezetekben jelenik meg a viszonyszók közül a kötőszó (tagmondatok vagy mondatrészek között jelenik meg), a partikula (amely a mondategység egy részéhez kapcsolódik), a tagadószó (a mondat egy részét tagadja) és a névelő (amely a főnévhez vagy a főnévi csoporthoz járul).

A morfológiai természetű szerkezetekben megjelenő viszonyszók két csoportra oszthatók: a) mondatrészteremtő viszonyszók, b) szóalakteremtő viszonyszók. A mondatrészteremtő viszonyszók közé azok tartoznak, amelyek egy alapszófajú szóval alkotott szerkezetben hozzájárulnak ahhoz, hogy a szerkezet főtagja a megfelelő mondatrész lehessen. Ezeket a viszonyszókat összefoglaló néven kopulának nevezzük.

A kopulák közé a következő viszonyszók tartoznak:

a) az összetett állítmány segédigéi, (Az összetett (más néven névszói-igei) állítmány két részből áll: a névszói részből és egy segédigéből. Az összetett állítmány fogalmi jelentését egy főnév, melléknév vagy névmás tartalmazza, de az igei természetű állítmánynak személyt, időt, módot kell kifejeznie, ezért van szükség a segédigére: van (volt, lesz), marad, múlik).

b) az összetett mondatrészek segédigenevei, (Az összetett mondatrészek segédigeneveit a segédigékből hozzuk létre az igenévalkotás szabályai szerint: van/lesz – lenni, lévén; marad – maradni).

c) a volta és a való segédszók. (A volta és a való segédszók szintén összetett mondatrészeket hoznak létre, mint az összetett mondatrészek segédigenevei, csak nem igenevek. A volta a van-ból keletkezett olyan segédige, amely az összetett állítmányból létrehozott összetett alany, összetett tárgy, összetett határozó segédigéje: János orvos volta hihetetlen volt. A való kopula az összetett jelző segédigéje. A

való segédszót olyan összetett jelzőben alkalmazzuk, amelynek névszói részében egy ragos főnév van:

A vásárba való indulás izgalmas).

A szóalakteremtő viszonyszók egy-egy lexéma valamely szóalakját (paradigmatikus változatát) hozzák létre. Segítségükkel összetett analitikus szó- alakokat alkotunk, melyekben a segédszók egy vagy több grammatikai jelentés hordozói. A magyarban tipikus analitikus szóalakjai az igének vannak. Legtipikusabb a jövő idő fog és a múlt idő, feltételes mód volna segédigéje. A fog olyan segédige, amely egy főnévi igenévi szóalakkal együtt alkot teljes értékű jövő idejű igét. Sem a főnévi igenévi alaknak, sem a fog segédigének önálló mondatrészi szerepe nincsen, csak együtt alkotnak szóalakot. Az igei személyragozást a segédige kapja: enni fogok, fogsz. A volna az igei paradigmában a múlt idejű igelak feltételes módját fejezi ki. Nem tipikus segédige, hiszen pl. nem személyragozható, alakja változtathatatlan. Teljes, személyragozott, múlt idő jelével állatott igével együtt alkotja az analitikus igelakot: éltem, éltél, élt volna. Kapcsolata az igével oly szoros, hogy szórendje megváltoztathatatlan: mindig szorosan a múlt idejű igealakot követi.

A fentieken kívül segédigének tekintik a tetszik, a talál és a szokott segédigét, melyek főnévi igenévi alakokkal együtt jelennek meg: El tetszik jönni? Mindhárom morfológiai természetű szerkezetet alkot a főnévi igenévvel, azaz a főnévi igenév és a segédige együttesen alkot egy analitikus igelakot. Viselkedésük azonos a fog segédigéjével: mindig a tetszik, talál, szokott kapja a személyragokat: szoktam, szoktál. Egyik itt említett segédigének sincs jövő idejű alakja. A mondatrészteremtő segédigékhez hasonlatosak az ún. funkcióigék, melyek toldalékos névszókhoz kapcsolódnak: harcot folytat , beszédet tart, munkát végez , döntést hoz, választ ad , javaslatot tesz. E szerkezetek nagy része képzős szavakká transzformálható: harcol, beszél, dönt, válaszol, javasol. A funkcióige a kopulához hasonlít, de nem alkot morfológiai szerkezetet a ragos névszóval.

15. A névutó: fogalma, felépítése, fajai, jelentése, kapcsolata más szófajokkal. Az igekötő: fogalma, alakja, funkciója, kapcsolata más szófajokkal. A kötőszó. A partikula. A névelő. A tagadószó. Készítsen begyakorló feladatokat a témához!

A névutó (posztpozíció) olyan viszonyszó, amely morfológiai természetű szerkezetet alkot az előtte álló névszóval; ahhoz szorosan, rendszerint hangsúlytalanul kapcsolódik: a fa alatt, a ház mellett. A névutós névszó a névszóval együtt alkot bővítményértékű mondatrészt. A viszonyraggal szemben a névutó szabad tőmorféma, önálló hangalakkal rendelkező önálló szó, amelyre az egyalakúság jellemző. A névutó önmagában nem mondatrész, nem is bővíthető. A névutó felépítése: A névutók jelentős része több szótagú, morfológiailag tagolhatatlan: alá, alatt, alól, elé, előtt, elől, miatt, körül, óta, után stb. Más névutók többtagúak, és eredeti morfémaszerkezetük még felismerhető: egyetemben, átellenben, szemben, végig, fogva, múlva stb.

A névutó fajai:

a)A szoros értelemben vett névutók, melyek ragtalan névszókhoz járulnak, s melyek egyetlen funkciója a névutói szerep: alá, által, ellen, felé,felől

b) Ragvonzó névutók, melyek csak olyan névszóhoz járulnak, mely meghatározott ragot visel: -nél fogva, -től fogva, -hez képest, -től kezdve.

c) Birtokos személyjelet tartalmazó névutók, melyek ragtalan és ragos névszóhoz egyaránt járulhatnak: alapján, céljából, dacára, ellenére.

A névutókat aszerint is szokták csoportosítani, hogy milyen viszonyjelentést fejeznek ki. Eszerint megkülönböztetünk:

a)helyviszonyt kifejezőket: alatt, fölé, elé, mellett, közé stb.

b) időviszonyt kifejezőket: múlva, múltán, fogva, óta, tájt, tájban stb.

c) elvontabb viszonyt kifejezőket: helyett, ellen, ellenére, részére, miatt, végett, iránt stb.

A valóságban azonban a névutók jelentős része egyszerre több viszonyjelentés hordozója lehet. Az alatt pl. hely-, idő- és elvontabb viszonyt is kifejezhet: az asztal alatt, egy év alatt, a keze alatt. Hasonlóan több viszonyjelentést hordoz pl. az alól, elé, előtt, elől, alá stb. névutó.

Kapcsolata más szófajokkal: Egyes ragos névszók viszonyszói szerepűek lehetnek olyan szerkezetekben, ahol a névszó jelentése háttérbe szorul. Ezek névutószerű névszók: tündér alakjában, születésnapod alkalmából, minden alkalommal, semmi áron, végszükség esetén stb. Néhány névutó többszófajú. Pl. a ragvonzó névutók egy része határozószóként is él, s így mondatrész is lehet: közel, végig, innen, felül stb. Egyes ragvonzó névutók igekötőként is használatosak: átszalad, túlfűt stb. Határozói igenév és névutó is lehet a múlva, fogva, kezdve. A legrégibb névutók egy része személyragozott alakban a személyragozott személyes névmás rendhagyó paradigmájának részei: alattam, melletted, előttünk stb.

Az igekötő a határozószókkal rokon viszonyszó. Az igekötő olyan viszonyszó, amely tipikusan igéhez járul. Rendszerint prefixumszerűen kapcsolódik a tőhöz, ám valójában az igekötős igéket összetett szóként értelmezzük. Hangrendi szempontból az igekötő mindig változatlan, egyalakú, nem illeszkedik. Az igekötők többsége egy szótagú: meg, le, fel, ki. Vannak azonban több szótagúak is: alá, ide, közbe. Az igekötő morfológiailag nem tagolható. Alakjuk nem változtatható, toldalékmorfémát nem vehetnek fel, mondatrészi szerepet nem tölthetnek be.

Az igekötőnek két funkcióját különböztetjük meg:

a)jelentésmódosító szerep, ill. (megjelöli a cselekvés irányát: bemegy, kimegy).

b) szintaktikai szerep. (a tárgyatlan alapigét tárgyassá teszi: fut – lefut).

Kapcsolata más szófajokkal: Az igekötők egy része több szófajú: igekötőként, határozószóként és névutóként is előfordul. Igekötő és névutó: körülnéz – az asztal körül; mellébeszél – a szék mellé; átnéz – egy éven át; túlkiabál – a hegyen túl. Igekötő és határozószó: idejön – ide esett, odaír – lépj oda, hátranéz – hátra hagy. Igekötő, névutó és határozószó: együttműködik – Bélával együtt – együtt sétáltak. A fokozott igekötőket már határozószóknak tekintjük: alább, idébb, összébb, visszább (kivétel: tovább – továbblép). A személyraggal ellátott igekötőket személyes névmásnak tekintjük: alád néz, belém szeret.